Ádám sokáig próbálta kinyitni a dobozt. Végül a kulcs elfordult a zárban.
Három útlevél, néhány fénykép és egy vastag iratcsomó feküdt benne.
Az első útlevélen ez a név szerepelt: Mihály Varga. A fényképen Ádám apja volt.
Az iratok között egy Zsófia nevű lány születési anyakönyvi kivonatát találta. Az apa neve: Mihály.
Ádám soha nem hallott testvérről.
Felhívta az anyját.
– Anya, ki az a Zsófia?
– Hol találtad ezt a nevet? – kérdezte az asszony remegő hangon.
– Apa iratai között.
– Ne nyúlj azokhoz a papírokhoz! Vannak dolgok, amelyeket jobb a múltban hagyni.
Ádám azonban nem adta fel.
Megkereste az idős nőt, akit Veronikának hívtak. Az asszony elmondta, hogy Ádám apja harminc évvel korábban egy vidéki kórházban dolgozott orvosként. Egy napon egy fiatal nőt vittek be hozzá, aki a szülés után meghalt. A kislányt később másik család nevelte fel.
– Miért nem beszélt erről nekem? – kérdezte Ádám.
– Mert Zsófia a vér szerinti lánya volt. Még azelőtt született, hogy édesapád megismerte volna az édesanyádat.
Ádám egy fényképet is talált. Egy fiatal nő szerepelt rajta, a hátoldalán pedig ez állt:
„A lányom. Ha Ádám egyszer megtudja az igazságot, keresse meg őt.”
Másnap elutazott a megadott címre.
Az ajtót egy fiatal nő nyitotta ki.
– Ön Zsófia?
– Igen. Maga kicsoda?
– Mihály fia vagyok.
A nő elhallgatott.
– Tehát végre mesélt rólam?
– Nem. Meghalt.
Zsófia beinvitálta, majd megmutatott neki egy levelet. Kiderült, hogy apjuknak nem egy, hanem három gyermeke volt.
Egy fényképen három csecsemő szerepelt.
– Mi hárman voltunk – mondta Zsófia. – Én, te és egy harmadik gyermek.
Ádám megdermedt.
A nő elővett egy halotti bizonyítványt.
Az iraton olyan név szerepelt, amelyet Ádám azonnal felismert.
Az édesanyjáé.
Csakhogy a dátum szerint az asszony tíz évvel korábban halt meg, mint ahogy Ádám emlékezett.
Zsófia halkan megszólalt:
– Ádám, az édesanyád nem halt meg. Tíz évvel ezelőtt valaki mást temettünk el.
